Mi kell ahhoz, hogy letérjünk a már ismert ösvényről?

Az a csarnok, melyet a legelőbbre jutott zarán­dokok már megközelítettek – a Templom előcsar­noka – úgy látszik nemcsak azon az úton érhető el, mely annyiszor kanyarodik körül a hegyen, ha­nem más ösvényeken is, melyek nem vezetnek a hegy körül, hanem az oldalán, egyenesen felfelé. Ezekre azonban csak az vállalkozhat, kinek szíve bátor, kinek izmai erősek. Ha megfigyeljük, ho­gyan találják meg egyesek az Előcsarnokhoz ve­zető utat gyorsabban, mint társaik, azt látjuk, hogy első lépésük a hosszú spirális úttól félreesik, egye­nes irányban az Előcsarnok felé. A hosszú útnak különböző pontjairól történhet ez, még pedig akkor, mikor az évezredekig folyton körben ván­dorló lélek először sejti meg útjának célját.

Szolgálat

A hegytetőn álló ragyogó Templomból egy fénysugár érte a vándort. Feltekintett az út virá­gairól, kavicsairól és lepkéiről – s egy percre meg­látta a Templomot. Ettől a pillanattól kezdve többé már nem az, aki volt. Jóllehet, hogy csak meg­pillantotta útjának célját, végét, mégis már látta a hegy tetejét, mely felé iparkodik, látta az ös­vényt is, mely egyenesen felvezet a hegyolda­lon, melynek végén a Templom tündöklik. És abban a percben, melyben a lélek, ha csak egy pillanatra is felismerte, hogy ezt az irányt is kö­vetheti ahelyett, hogy hétszer járja körül a hegyet, és annyi körutat tegyen meg a felfelé vezető úton (mert nemcsak a hegy körül, hanem az úton be­lül is vannak kanyarulatok, azaz minden nagy körúton belül hét kisebbet kell megtenni, ami magában véve is sokáig tart), abban a percben, melyben a lélek megpillantotta célját és a hozzá vezető egyenesebb ösvényt, megértette, hogy az ösvénynek neve van, s hogy e név: „Szolgálat!” Megértette, hogy azoknak, akik arra a rövidebb ös­vényre térnek, egy kapun kell áthaladniuk, me­lyen ez az aranybetűs felírás tündöklik: „Szol­gáld az emberiséget!” Megérti a lélek, hogy mi­előtt elérhetné az Előcsarnokot, át kell haladnia ezen a kapun, s be kell látnia, hogy az élet a szolgálatra, nem pedig az önzésre való. És vé­gül megérti, hogy csak úgy juthat fel gyorsabban, ha az el-elmaradozókért teszi ezt, hogy – elérve a Templomot – az eddiginél még hathatósabb segítségben részesülhessenek a felfelé kapasz­kodók.

Mint mondottam, csak pillanatnyi felcsillanás, csak a Templom megpillantása volt az egész: kép, mely látható volt egy percre és ismét eltűnt. Csak egy sugár jutott a szembe azokból a sugarakból, melyek a hegyről leözönlenek. És annyi érdekes tárgy van a hosszú kanyargó úton elszórva, hogy a lélek tekintete újból könnyen rájuk téved. Ha azonban már látta egyszer a fényt, könnyebben megpillanthatja máskor is. Ha egyszer a végcél, a szolgálásnak kötelessége és ereje bevésődött a lélekbe, ha csak, mint múló képzelet is, akkor megmarad a lélekben az az óhaj, hogy a rövidebb ösvényre térjen, hogy olyan utat keressen, mely egyenesen felvezet a Templom előcsarnokához.

Az első látomás után időről-időre felvillan e fény a lélekben. Hosszas kapaszkodása közben nap-nap után újabb fénysugarat lát, a világosság mind ragyogóbb lesz, és azt vesszük észre, hogy azok a lelkek, akik – legalább egy pillanatra – rájöttek, hogy az életnek van célja, nagyobb ki­tartással fognak a mászáshoz, mint társaik. Bár még mindig a hegy körül kanyargó úton halad­nak, mégis azt látjuk, hogy már kitartóbban gyakorolják azt, amit erénynek nevezünk, hogy nagyobb buzgalommal szentelik magukat annak, amit vallásnak nevezünk, a vallásnak, mely közölni akarja velük, hogy hogyan kell felfelé kapasz­kodniuk, s hogyan érhetnek el végre a Templom­hoz. Ezek a lelkek, akik megpillantották útjuk végcélját, akiket vonz az odavezető ösvény, igyek­vésükkel és meggondoltságukkal kiválnak társaik közül. A felfelé kapaszkodó nagy tömeg élére kerül­nek, és gyorsabban haladnak, mert útjuknak már van némi célja, mert olyan irányban haladnak, melyet már kezdenek megérteni. Ha tökéletlenül is, de már valami célt szeretnének követni vándorútjukban, már céltudatosan kezdenek élni. Igaz ugyan, hogy még alig értik, hogy mi a végcél; inkább csak homályos intuíció ez, mint az út határozott megértése. De azért már mégsem botorkálnak céltalanul ide-oda, majd erre, majd meg a másik oldalra, egy dara­big felfelé, majd ismét lefelé. Most már állandóan felfelé kapaszkodnak a kanyargó úton, és minden élet napjával valamivel gyorsabban haladnak, míg végre határozottan megelőzték a nagy tömeget a spirituális életben, az erény gyakorlásában és embertársaik segítésének növekedő vágyában. Ilyen­képpen gyorsabban haladnak a hegytető felé, ­bár még mindig a kanyargó úton – és már határozott módon kezdik fejleszteni, művelni magu­kat. Segíteni iparkodnak felebarátaiknak, hogy velük tarthassanak a mászásban. Mivel pedig mindig előbbre vannak valamivel, jobbra-balra kinyújtják segítő kezüket, hogy magukkal vigyék az el-elmaradozókat.

Tudás

Azokkal együtt, akiket így szeretettel szolgál­nak, egy gyönyörű szép, bár kissé szigorú tekintetű alakkal találkoznak. Ez megszólítja őket, és vala­mit mond nekik egy rövidebb útról. Tudjuk, hogy ez az elébük jövő alak a Tudás, és hogy a Tudás súg nekik egyet-mást a gyorsabb hala­dás feltételeiről. A Vallás, mely az erények gyakor­lásában segítette őket, testvére a Tudásnak, és az Emberiség Szolgálása szintén a testvére. Ez a három testvér most gondviselésébe veszi a lelket, míg végre derültebb napra virrad. A lélek kezdi megérteni felfelé vezető útjának célját, már nem­csak álmodik a szebb jövőről, hanem lassanként határozott céljává teszi ezt az álomképet, és végül rájön, hogy az élet nagy törvénye: az emberiség szolgálata. És ekkor a lélek ajkai megfontolt el­szántsággal halkan suttogják azt az ígéretet, hogy segíteni akar az emberiség fejlődésében. Ez az első fogadalom, melyet a lélek tesz. Ugyan még hiányzik belőle a teljes odaadás, de azért mégis fogadalom, melyben már teljes odaadás rejlik.

Egy szent könyv szerint a nagyok egyike, aki a rövidebb úton járt, aki a meredek ös­vényen kapaszkodott felfelé, és olyan gyorsan haladt előre, hogy egész faját elhagyta, és egye­dült állt az első sorban, mint a tökéletessé vált ember, az, akit a későbbi korszakokban Buddha néven ismerünk, „fogadalmát kalpákon² át töké­letesen megtartotta”. Annak a tökéletességnek, mely életét betetőzte, a szolgálás fogadalmával kellett kezdődnie. Ez a fogadalom láncolja a lelket a nagyokhoz, akik megelőzték; azt mondhatjuk, hogy ez az a láncszem, mely a megpróbáltatások ösvénye felé vonzza; arra az ösvényre, mely az Elő­csarnokba és ezen át a Templom kapujához vezet.

Végre sok munkás élet, sok küzdés után a lélek életről-életre mind tisztább, nemesebb és bölcsebb lett, és ekkor akarata, mely immár meg­erősödött, megszólal. Ha az akarat világosan, szilárdan, céltudatosan szólal meg, s többé már nem suttogás, mely óhajt, hanem szó, mely pa­rancsol, akkor ez a határozott akarat a Temp­lom előcsarnokának ajtaján kopogtat. Ezt a kopogást visszautasítani nem lehet, mert olyan lélek kopogtat, aki megszerezte az erőt, aki el­határozta, hogy eléri a célt és eleget tanult, hogy megértse az elvállalt feladat nagyságát. Az Előcsarnok külső kapuja előtt álló lélek tudja, hogy mit akar elérni, és felismerte jövendő nehézségeinek nagyságát. Mert nagy feladatról van szó: a lélek ki akar emelkedni a fajából, abból a fajból, mely még végtelen évezredekig kapaszkodik körben felfelé és halad glóbuszról ­glóbuszra, míg sok fáradság árán egészen végig­járja ezt a láncot. A külső kapun kopogó bátor lélek ugyanazt a hegyet néhány emberélet alatt akarja megmászni, és a hegy legmeredekebb lejtő­jén akar feljutni a szentelt szentélyéhez. Néhány emberéletig tartó idő alatt akarja megtenni azt, amihez a fajnak több miriád évre van szüksége. Óriási feladat ez, az agy szinte beleszédül a nehézségeibe! Oly nagy feladat, hogy arról a lélekről, aki elvállalta, szinte azt mondhatná az ember, hogy már kezdi megvalósítani isteni mi­voltát és a mindenhatóságot, mely benne lakozik. Mert valóban Istenhez méltó feladat, ha a lélek arról a pontról, melyet a faj eddig elért, néhány emberélet alatt mindazt meg akarja tenni, amit az egész emberiség a későbbi fajokban és a jövendő körökben fog megtenni. Ennek a fel­adatnak a teljesítése azt jelenti, hogy az emberi formában rejlő isteni erő közeledik tökéletes megnyilvánulásához.