Úgy érzem, hogy a mindennapok elsodornak. Egyszerűen rohan az idő. Még csak most volt Karácsony és már vége az újév első hónapjának.
Kapkodom a fejem a sok feladat és terv között, és amikor felnézek, újra este van. Néha űzöttnek érzem magam. Néha belső kivetítőmön egy lógó nyelvű, málhás szamárnak látom magam. Poroszkálok a hegy teteje felé, miközben minden kanyarban újabb és újabb csomagokat raknak rám.
Utamon az időjárás sem segít. Ritka a kellemes, lágy szellővel és finom napsugarakkal érkező nap. Hol egy szélroham, hol egy jégeső dobál utamon. Néha a teljes szárazság és sivatagi meleg kísér. És eközben csak cipelem a csomagjaimat.
Igazából nem is tudom, mikor döntöttem úgy, hogy elindulok ezek az úton. Valamikor, régen. Tán én akartam, vagy talán csak elindítottak. Nem is igazán számít. Látom magam előtt magasodni a hegyet. A teteje néhol a felhők homályába vész, de tudom, hogy ott a cél, amit el akarok érni.
De a súlyok terhe alatt csak az utat látom. A kiálló sziklákat, a lépteim nyomán felkavarodó port. Minden kanyarnál reménykedek, hogy elérkezem célomhoz, de csak újabb sziklák és még nagyobb emelkedők várnak. Néha megengedem magamnak a megállást. Ilyenkor megpihenek és megcsodálom a tájat. Gyönyörű a kilátás. Büszkeséggel tölt el a megtett út látványa.
Aztán elmegy mellettem valaki, én feleszmélek, hogy feladatom van és megyek tovább. Hamar elúsznak a kellemes gondolatok, a siker mindent átjáró érzése, és újra beköszön a szürkeség és a nehézségek nyomasztó terhe.
Majd újabb pihenő következik és újabb megerőltető szakasz. Már nem is figyelem a váltakozást. Csak köszönök az épp aktuális állapotnak. Már nem hiszek a megérkezésben. Kétkedek és egyhangú belenyugvással fogadom az újabb terheket.
Amikor valaki megkérdezi, miért vagyok itt, azt mondom, a boldogságot keresem. A válasz, hogy ő is, és baktatunk együtt tovább terheink súlyával hátunkon. Már egészen beleszürkültem az útba. Mindegy, megyek tovább, mert csak ezt ismerem.
Aztán egyszer csak ruganyos, szinte szálldosó léptekkel elhalad mellettem egy fényes szőrű, vidám szamár.
Olyan tempósan halad, hogy alig tudom megfigyelni. Itt nem szoktak előzni, pláne nem szaladni. A kanyarban ő is megáll, kap egy újabb csomagot a hátára, de örömmel fogadja és mintha már a helyet is előkészítette volna neki.
Egészen kíváncsivá tesz. Tempósabban kezdek lépkedni, hogy a nyomában tudjak maradni. Felkapom újabb csomagom és megyek utána. Figyelem a mozgását, a hangulatát. Látom, hogy nem hozzánk hasonló. Mintha nem szürkült volna bele az útba. Sőt, inkább olyan, mintha fénylene. A szőre csillogása tükörként veri vissza a napfényt, mintha szikrázna. Táncoló léptekkel halad.
A következő kanyarnál már nem csak egyszerűen felkapja az újabb csomagot. Legnagyobb meglepetésemre lerak néhányat azok közül, amiket eddig cipelt. Helyettük kap másikat, amit felrak a megüresedett helyre.
Odaérve én is megkérdem, letehetnék-e valamit. Nemleges választ kapok. “Még nincs itt az ideje.” – mondják nekem.
Mélyet sóhajtok és tudomásul veszem sorsom. De kíváncsiságom felerősödik. Elhatározom, hogy elbeszélgetek a fényes szőrű szamárral.
Nyomában haladva egyre közelebb érek hozzá. Egyszer csak megtorpan az egyik kiszögellésnél és feltekint a csúcsra. Mélyeket lélegzik, mintha a látványból töltődne, aztán újra talpra ugrik és halad tovább rendületlenül.
Nagyon igyekszem és végül mellé érek. Tiszteletteljesen köszöntöm őt. Vidáman rám tekint, mosolyog és biccent nekem. Félénken megkérdezem tőle, hogy csinálja. Ragyogó szemeivel rám néz, majd megáll és leül.
“Tudod, régen én is ilyen voltam, mint te. Beleszürkültem a haladásba, a terhek lenyomtak, az út megtört.
Aztán egyszer valami csillogásra lettem figyelmes és felnéztem. Megláttam a csúcs felől áramló fényt. Ahogy néztem, teljes lényemmel befogadtam a fényt. Beáramlott szívembe, átmosta egész lényemet.
A fénnyel együtt egy elhatározás is eltöltött engem: én nem akarok szenvedve haladni.
Szeretném az utamat mély átéléssel, a tőlem telhető legnagyobb átéléssel bejárni. A csúcs felől áramló fény erővel, hittel és bizonyossággal töltött el azt illetően, hogy ez az út több, mint szürke, egyhangú cipekedés. Egy hang azt súgta belül, hogy itt az ideje nem csak cipelni és szenvedni, hanem a csomagokkal kapott leckéket meg kell ismerni.
Ezek nem csak súlyok, hanem feladatok, amelyekkel az adott útszakaszon többé válhatok. A cipelésükkel nem csak eddigi izmaim fejlődnek, hanem újabbakat is kialakítok. A szenvedés helyett így már a fejlődés kapott figyelmet.
Ettől kezdve a súlyra figyeltem. Hol nyom, hova tesz rám terhet. Megfigyeltem, hogy a kapott teher odasimul a korábbiakhoz és egy speciális terhelést ad, ami az adott útviszonyokkal és időjárással is összekapcsolódik. Ha a csomag magokat rejt, az út tüskés bokrokon vezet keresztül, szeles időjárással. Kihívást teremtve arra, hogy vinni tudjam a zsákot.
Ha homokot cipelek, esni kezd az eső, sarat képezve és még nehezebbé téve utam. De ha arra fókuszálok, hogy tudatosan, teljes figyelmemmel lépegessek, ritmusosan, a Fényt befogadva, és a Fény felé tartva, akkor egyfajta összhang képződik és eltölt a megelégedettség érzése. Ha teljes lényemmel jelen tudok lenni ebben a folyamatban, a következő kanyarban letehetek valamit, mielőtt újabb csomagot kapnék.
Így az út egy izgalmas rejtvénnyé és kalanddá vált számomra, mert minden csomag újabb fejlődési lehetőséget hordoz, amit kíváncsian várok.
Néha az izmok segítenek, néha az elfogadás. De van, amelyik feladatot új ismeretek megszerzésével ugorhatom meg. Utam megtölti a Fény és célja a fejlődés. Néha, amikor elfáradok vagy csökken elszántságom, megállok, és újra csak a Fényre összpontosítok. Így tudok újra erővel, lelkesedéssel és erős akarattal tovább haladni.”
Szavai megdöbbentenek. Próbálom értelmezni, amit mond. Miközben elmélkedem, egy fénysugár vakítja el szememet. Mikor végre hozzászoktatom magam elkezdem keresni forrását.
Körbenézve látom, hogy a fény a hegycsúcs felől érkezik. Egész testemmel odafordulok. Behunyom szemem és befogadom. Fény és melegség tölt el. Már nem csak a bőrömön érzem, hanem egész lényemet átjárja.
Minden sejtembe beáramlik. Kimossa belőlem az egykedvűséget, a szürkeséget, a fásultságot. Már csak azt érzem, hogy mint egy éji lepke, el akarok jutni ehhez a Fényhez. Elszántság és erő ébred bensőmben. Hiszem és tudom, hogy képes vagyok megtenni az utat. Ha száz csomagot kapok is, akkor is eljutok a csúcsra, mert szeretnék egybeolvadni ennek a csodás Fénynek a forrásával. Mélyeket lélegzem és teljesen átadom magam ezeknek az érzéseknek.
Kis idő múlva kinyitom a szemem. Egyedül vagyok a csomagjaimmal. Sehol a fényes szamár.
De bennem ott marad a Fény egy szikrája, mely lángként táplálja elhatározásom és céltudatosságom.
Elindulok az úton, de már nem szenvedek. Néha fáj, néha nagyon nehéz, néha elkeserítő minden lépés, de a szikra éltet engem és a tudat, hogy vár a Fény.
De oda csak az út megtételével, fejlődéssel és nemesedéssel juthatok el. Megyek hát tovább. Most már az én lépteim is ruganyosak. Nekem is mosoly terül szét arcomon.
Fénylő szőrrel haladok tovább.
Írta: Marelin-Domokos Erzsébet
2025. február 3.
Ha megérintett ez a kis történet olvass tovább. Itt kérheted 3 részes ingyenes “Spiri-mini-tréningünket” amiben bemutatjuk az Omniverzum Szabadegyetem módszereit, majd rendszeresen küldünk léleképítő, önismeret fejlesztő tartalmakat.
ITT Kérheted INGYENES mini tréningünket >>>
KÉPZÉSEK
Szolgáltatásaink
Személyes képzéseink
Ismerd meg az Omniverzum Szabadegyetem képzéseit, válassz személyes képzéseink közül.
Távoktatás képzéseink
Otthonodból, saját időbeosztásod szerint is elvégezheted az Omniverzum Szabadegyetem képzéseit.
Online tanfolyamok
Rövidebb, online kurzusainkon egy-egy spirituális részterületet sajátíthatsz el, akár otthonodból.
