Érzelmek hullámvasútján

Nincs időm tovább bámészkodni, én kerülök sorra. Kérek egy jegyet a pénztárostól, és miközben várom a papírt meg a visszajárót, látom, hogy egy figyelmeztető tábla lóg az ablakban. A szokásos kiírások vannak rajta: „Csak saját felelősségre használható.” Meg hogy „Csak 18 éven felülieknek.” És egy nem szokásos mondat: „Függőséget vagy teljes kiábrándultságot okozhat.”

Meglep ez a mondat, és próbálom tovább olvasni a feliratot, de a pénztáros siettet, a mögöttem jövők már lökdösnek, így tovább haladok anélkül, hogy a legalsó sort, a legapróbb betűs részt el tudnám olvasni. Mindegy is, már ültem hullámvasúton, és ez sem tűnik azoktól eltérőnek .Hamarosan begurulnak elém a kocsik. A tömeg gyorsan elhelyezkedik. Én beszállok az első kocsiba, mert már csak ott van hely. Még egyszer elhangzanak a figyelmeztetések, melyeket alig hallani a zsibongó tömegben. Mivel senki nem száll ki, kattan a zár, és elkezdődik a menet. Lassan haladunk felfelé, ahonnan majd a gravitáció segítségével elindul a menet.

Annak ellenére, hogy tudom, mire számíthatok, mégis velőtrázó élményben van részem. Csodálatos a kilátás odafentről. Látni a várost, az egész parkot, a gyönyörű természetet és az eget. Minden igazán gyönyörű idefent. Pár másodpercre átjár a végtelen boldogság, harmónia, öröm érzése. Úgy érzem, hogy ebben az állapotban mindenre képes vagyok, minden a legnagyobb rendben van és csak jó dolgok történhetnek velem. Úgy érzem, annyira csodás ez az élmény, hogy most bármit elvállalnék, megcsinálnék, hiszen minden és én magam is fénnyel, erővel és örömmel vagyok tele.

Az első sorból tökéletesen látom, ami előttem van: a hullámvasút pályáját, a kanyarokat, az íveket, a fordítókat. Ebben a fényben minden csodálatos, gyönyörűen csillog a sín, mindenki mosolyog. Úgy érzem, hogy a mélység is csak olyan szép lehet, mint itt fent.

Ez egy végtelen élmény. Egyszer a mélység, másszor az egyre nagyobb magasság. A hullámvasút csak megy fel és le, majd megint fel és megint le. Úgy tűnik, hogy ennek az útnak már sosem lesz vége. De látom, hogy csak nekem furcsa ez a hosszú, elnyújtott utazás. Mögöttem teljesen átadja magát az élménynek mindenki. Én már képtelen vagyok örülni a fenti kilátásnak, és már a mélység sem borzaszt el annyira. Kezdek beletörődni abba, hogy innen már soha nem fogunk kiszállni. Ez a gondolat és a beletörődés a megváltoztathatatlanba egyfajta nyugalmat ad nekem. Már nem szenvedek a váltakozó mozgástól, a fent és a lent élményétől. Kezdem egyfajta semleges jelenléttel szemlélni a hullámzást. Már nem izgat a fent csodája, de nem is ránt le az üresség. Érzem, hogy csak pár másodpercig tartanak, aztán megint vált a vonat. Már csak a tájat szemlélem, hogy milyen más látványt nyújt egy-egy helyről. Már nem érzek vágyódást a magaslat felé, és nem rettegek a mélységtől. Megélem a pillanatot, és benne önmagam. Már csak magamra koncentrálok.

Az űr és a teljes boldogság mögött találok valamit magamban. Egy furcsa érzést, ami stabil, állandó, derűs, és elfogadó. Egyfajta állandó fényt kezdek érzékelni magamban, miközben a vonat csak teszi a köreit. Összekapcsolódóm ezzel az állandósággal. Ahogy befelé fókuszálok, egyre erősödik. Olyan, mintha egy fénygömb nőne bennem, ami elmossa az űrt, de a teljes gyönyört is. Ahogy befelé figyelek, az út már csak megtörténik velem. Látom és érzem a mozgást, a fény és a sötét váltakozását, de már nem érintenek meg. Ez a bennem lévő derű és fénygömb képessé tesz arra, hogy érzelemmentesen szemléljem ezt a hullámzást. Már nincs hányingerem, nem kavarognak bennem az érzelmek. Elfogadom, hogy itt ragadtam ezen az örökmozgó hullámvasúton. Tudom, hogy mindjárt átvált a mozgás, és újra az ellenkező irányba fogunk haladni, ellenkező érzésekkel és élményekkel. Megfigyelek, jelen vagyok, de már nem vonódom be. Ebben a teljes önátadásban, lényem legmélyéről egy sóhaj szakad fel, melynek végén megkönnyebbülés tör rám. Hátradőlök, és csak utazom a semleges, megfigyelő állapottal és a bennem lévő derűmmel összekapcsolódva.

Írta: Marelin-Domokos Erzsébet