A lépegető óriásfa

új-guineai népmese mese ~ spirituális mesefejtés

írta: Tabáni Erzsébet, Erzsó * 2026. 02. 22.

A mese:

Ongari falut egy édesvizű patak szelte ketté. A patak a falu mögött még kanyarodott egyet, aztán már bele is futott a mélykék, sima tengerbe.

Egyszer egy kisfiú ténfergett a sziklás tengerparton. Éhes volt, s azért végigkutatta a part menti bozótot, hátha ráakad valami ehető gyümölcsre. De mert a bokrok bogyói nem verték el éhét, messzebb merészkedett, s keresgélni kezdett a fák alatt. Talált már édes, talált már savanyú vagy kesernyés gyümölcsöket, amikor végre egy kókuszpálmára akadt. Fent a magasban, messze a feje fölött nagy, érett kókuszdiók lengedeztek rajta. A fiú nekifohászkodott, és kúszni kezdett fölfelé a sima, vastag törzsön. Amint egyre magasabbra ért, egyre jobban kitárult előtte a világ. A part mentén körös-körül szikrát vetett a tenger, s mint görbe kés, villogott a patak. Ongari felé pillantott, s hát egyszerre csak mit lát? Túlnan, a part felől egy óriásfa baktat lassú, nyugodt lépésekkel egyenest a falujának.

Megijedt a gyerek, hogyne ijedt volna meg, hiszen olyan félelmetes volt az óriásfa vonulása.

Lesiklott a sima törzsön, csak úgy égett a tenyere, s futott-futott árkon-bokron át, be egyenesen a faluba. Már a legszélső kunyhók előtt elkezdett torkaszakadtából kiáltozni. No hiszen kiáltozhatott! Ki törődik egy gyerek kiáltozásával? Majd csak abbahagyja egyszer. Csakhogy a fiú nem hagyta abba. Addig-addig, míg már az asszonyok is látták, hogy az óriásfa csakugyan közeledik. S amit egyszer az asszonyok észrevesznek, azt – idő múltával – a férfiak is észreveszik. Össze is ült a falu törzsi tanácsa, hogy meg hányja-vesse, mi legyen. Hosszan-hosszan tanácskoztak; az óriásfa pedig közben szépen, nyugodtan közeledett. Láthatta mindenki. Végre-végre a törzsfőnök berekesztette a tanácsot, a férfiak vették a pajzsukat, dárdájukat, s mindnyájan elindultak a lépegető, menetelő fához. Megállítják, meg bizony, még a falu előtt. Mert ha a faóriás átbaktat a falun, vagy ha a hatalmas törzs netán épp a falura zuhan, összetör, agyonzúz ott mindent, nem marad eleven se állat, se ember.

A harcosok hát körülfogták a fát, a törzsfőnök pedig elébe állt, és hangos szóval szólott hozzá:

Hallod-e, te fa, te óriásfa, én beszélek hozzád, Ongari falu törzsfőnöke! Én szólok hozzád, és megparancsolom, állj meg, maradj veszteg. Ki hallott már olyat, hogy egy fa meginduljon? Fogadd meg az okos szót, és ne mozdulj többé! A törzsfőnök beszélt hozzád! Bátor tapasztalt törzsfőnök volt, jól beszélt, helyesen. Csakhogy a fa nem hallotta.

Szél fújt a tenger felől, zizegtek, ringatóztak az óriásfa lombjai, fölszállt, fölkeveredett a homok, s a fa egyszerre csak ott állt, ahol az imént Ongari törzsfőnöke. S a törzsfőnök pedig futott-futott harcosai élén vissza a faluba.

Másodízben már nem a törzsfőnök haladt a férfiak élén, hanem a varázsló. S a férfiak nem dárdát meg pajzsot hoztak, hanem dobokat.

Amikor pedig a dobok megszólaltak, megkezdődött körben a vándorló óriásfa körül a tánc. Hosszú tánc volt, ünnepi tánc, bele az éjszakába, egészen hajnalig. Hajnalban, amikor a nap első sugarai végigsiklottak a sima tengeren, a varázsló maga táncolta körül a fát. Egy csörgő volt a jobb, s egy másik a bal kezében, s míg tompán puffogtak a dobok, ő a tánc ütemére szólott a fához:

– Hallod-e, te fa, te óriásfa – kántálta -, én szólok hozzád, Ongari falu varázslója! Én énekelek hozzád, és parancsolom minden démonok és szellemek szavával, állj meg, maradj veszteg. Ki hallott már olyat, hogy egy fa meginduljon ? Nem tűri Je-nan, nem hagyja Vaba, a démonok démonja. Az ő hatalmukkal mondom: ne mozdulj többé! A varázsló beszélt hozzád.

A dobszó felcsapott. A varázsló magasra tartott, széttárt karral meredt a fára. Végül már csak a csörgői csörögtek.

A nap,mint óriás rőt tojás ült a tenger színén. Szél kerekedett, friss, hajnali szél, zizegtek, ingadoztak az óriásfa lombjai, fölszállt, fölkavarodott a homok, s a fa egyszerre csak ott állt, ahol az imént Ongari varázslója. S a varázsló pedig futott-futott a táncosokkal együtt vissza a faluba.

Harmadízben – már magasan járt a nap – a törzsfőnök és a varázsló együtt jött ki a fához a férfiakkal. Nem beszélni jöttek. Erős háncsköteleket hoztak, keresztülhurkolták az óriásfa derekán, aztán a kötél végét sziklához erősítették. S mikor ez megvolt, már hurkolták is át a fán a következő kötelet. Feszültek is a fonott háncskötelek, egyik a másik után fától a szikláig, mint hangszeren a húrok. És úgy is pattantak el, mint a húrok, amikor a fa megint mozdult egyet.

Ott volt addigra már a szomszédos falvak népe mind. Ott álltak erős kőbaltákkal a férfiak, s hogy a háncskötelek elpattantak, nekiestek a fa derekának. Vágták az óriás törzset két teljes napon át, s a harmadikon is megfeszítve dolgoztak. Fehér villanással pattogtak a nyersfa szilánkok: lassan-lassan nőtt a fa hatalmas derekán az ék. Közben az óriásfa egyre közelebb ért a faluhoz. Jött-jött, s csaknem a kunyhók soráig ért, amikor megingott, s egy fél csavarodással, miközben óriás koronája végigsüvített az ég magosán, ledőlt. Félelmetes volt a zuhanása, bizony félelmetes. Az emberek alig tudtak előle elugrani. Ott feküdt hát a hatalmas fatörzs a falu bejáratánál a tenger és a patak között. Csakhogy nem akármiféle fa volt ez a lépegető óriásfa. Amíg koronája süvítve végigfésülte a selymes eget, elszórta gyümölcseit. Egy részük a tengerbe hullott, más részük a kanyargó patakmederbe. A tengerbe hullott gyümölcsökből lettek a tenger halai, a patakba hullottakból pedig az édesvízi halak.

Ongariról így múlott el a veszedelem, és még ma is szép, virágzó falu. Ha a kisfiú nem éhezik meg a parton, nem kúszik fel a kókuszpálmafára, és nem veszi észre a baktató óriásfát, rég nem volna már Ongari, és senki sem foghatna a vizekben jó ízű halakat.

Ez az új-guineai népmese, amelyet spirituális nézőpontból vizsgáltam meg fizikai szinten arról szól, hogy egy falut nagy veszély fenyeget, történetesen egy lépegető fa közelít hozzá és a falu népe attól fél, hogyha az a fa áthalad a falun, akkor elpusztít majd mindent. Éppen ezért meg kell állítani azt a fát, bármi áron.

Viszont, ha magasabb síkra visszük a történetet, akkor egy teljesen más olvasata kerül a szemünk elé.

Nem véletlen, hogy a vízzel indít a történet, egy patakkal, mely a falut ketté szeli és a tengerbe fut. Ez maga az élet. Az éltető víz. Víz nélkül nem élhetünk. De ebben a mondatban benne van a mozgás is. Nem egy tóról van szó, hanem egy patakról, amely fut egy nagyobb víztömeg felé., hogy majd egyesüljön vele. Ez a mi létünk értelme is. Piciny patakként folydogálunk és a magasabb világok felé törekszünk, hogy majd egyszer eggyé váljunk azzal.

Majd egy kisfiúval folytatódik a történet, aki a tengerparton ténfereg, élelem után kutatva. Éhes. Viszont itt nem a fizikai éhezésre kell gondolni, az a táplálék, amelyet a fiú keres, szellemi táplálék. Egyre messzebb és messzebb merészkedik, hogy találjon valamit, ami végre csillapítja az éhségét. Ezt nevezzük az úgynevezett spirituális nyugtalanságnak. Ha egy szintre már eljutottunk, megyünk tovább, mert folyamatosan keressük azt, ami a további fejlődésünkhöz szükséges. Ezt jelképezi, hogy először a bozótosban, majd a bokrok között keresgél, aztán eljut a fák lábaihoz is. De ez sem elég, eddig a vízszintes keresgélés történt meg, talán a személyiséggel kapcsolatos fejlődésnek is tekinthetjük, de mi van ezen túl? Irányt kell váltani és felfelé kell törekedni. A horizontális fejlődés nem elég, vertikális útra kell térnünk. és a fiú is ezt teszi, felmászik egy kókuszpálmára.

És mi történik akkor, ha egyre magasabbra törekszünk a szellemi tartományokban? Kitárul előttünk a világ. De ez a kitárulás nem a külső világban értendő, hanem a belső világunkban. Minél jobban megismerjük a szellemi működéseket, annál jobban magunkra is rálátunk és az elménk, a testünk ezt úgy érzékeli, hogy veszély fenyeget minket. Veszély, hogy minden, amit eddig igaznak hittünk, csak illúzió, hogy a komfortzónánkat át lehet lépni és az ismeretlenben is meg lehet lelni a bizonyosságot, hogy minden rossz szokásunktól megszabadulhatunk. Ám a bennünk élő pszichikai lények ebben a komfortzónában fürdőznek, lubickolnak, ez a lételemük és ezt nem adják olyan könnyen.

A fiú a test, az ösztön, az érzékelés kezdete. Ő látja meg először a fát, de csak érzékeli, nem értelmezi. Ő a testtudat, amely először észleli, hogy valami szokatlan történik. A kiabálás és az, hogy erre az elején senki nem reagál azt mutatja meg, hogy időt igényel a belső élmények közvetítése. Hallunk, látunk valamit, de még nem értettük meg igazán.

Lars Adelskogh így ír a megértésről a Hylozoikai tanulmányok c. művében:

„Különbség van a felfogás és megértés között. Megértés az valaminek a végérvényes meghódítása és az állandó egyéniséghez, az énhez tartozik. A felfogás függ a műveltség jelenlegi inkarnáció alatti szintjétől és a személyiséghez, a testekhez, az új agyhoz tartozik. Egy magasabb szinten lévő „műveletlen” ember ennélfogva többet és jobban ért, mint egy alacsonyabb szinten lévő „művelt” ember. Mindazt, amit értünk rendszerint képesek vagyunk alkalmazni és megvalósítani. Nem úgy, mint amit csupán felfogtunk.”

És mi szükséges a megértéshez? Itt jön be a női princípium, az asszonyok képviselik a befogadó, érzékeny, intuitív erőt. A női minőség képes először észrevenni a változás jeleit, finomabb érzékelés veszi kezdetét. A hármasságba helyezve ez a lélek. Ha megnézzük az egész mesében a női energia csak ezen a ponton jelenik meg. Ez egyfajta döntő pillanat, egy küszöb átlépése, a felébredés pillanata. Az eddig alvó állapotból az ébredésre eszmélés, még nem cselekvés, hanem tudatosítás.

„S amit egyszer az asszonyok észrevesznek, azt – idő múltával – a férfiak is észreveszik.” – mondja a mese. Ouspensky szerint az ember nem ébredhet fel addig, amíg nem ismeri fel, hogy alszik.

„Az ember csak ebben a két állapotban él, alvásban és ébrenléti alvásban. A tudatosságnak még két állapota lehetséges az ember számára, de ezek csak kemény és hosszantartó küzdelem után válnak elérhetővé.” – írja Ouspensky. A másik két állapot az ön-tudatosság és az objektív tudatosság állapota. Az ön-tudatosság állapotában tudhatjuk a teljes igazságot önmagunkról.

Tehát a felébredés után belép a férfi minőség, az akarat, a cselekvő erő. A férfi energia dönt, szervez, fizikai erőt mozgósít, harcol, beavatkozik, cselekszik. Ha a hármasságot nézzük a férfi a szellem.

Törzsi tanács ül össze, hogyan állítsák meg a most már mindenki számára látható lépegető fát. És akkor a törzsfőnök harcos férfiakkal együtt elindul a fához, hogy megállítsák. A törzsfőnök megszólítja a fát, megparancsolja neki, hogy ne mozduljon, de a fa ezt nem hallja.

Tehát a cselekvő én átadja az irányítást az egonak (törzsfőnök), hogy tegyen valamit a közelgő változás ellen. Mert, ha elindulunk a tudatosodás útján, megjelennek az ellenerők is. Ha a tudatunk még alszik, az ego irányít. A tudat tágulásától azonban félelmet érez, mert ha a lélek növekszik, akkor ő háttérbe szorul. Az ego első reakciója, védekezés minden áron. Parancsol, kontrollál. Belső hang jelenik meg ilyenkor az emberben (törzsfőnök szól hozzánk): Állítsd meg! Ez veszélyes! Ne engedd tovább! Maga köré gyűjti a harcos energiákat. És ilyenkor mi történik az emberben? Túlgondol, keménykedik, ragaszkodik, ellenállást él át. Merev lesz, fél a változástól.

De a fa nem hallja meg az ego beszédét, mert a lélek mozgását nem lehet szóbeszéddel, fegyverekkel megállítani. Ekkor beveti az ego a második stratégiát. Megjelenik a varázsló, dobokkal, csörgőkkel, énekkel, ünnepi tánccal. Az ego ilyenkor elterel, elindulunk ugyan egy spirituális úton, de olyan tevékenységeket választunk, amelyek csak látszólag spirituálisak, ez az ún. rózsaszín ezotéria. Ezek nem hoznak valódi átalakulást, csak kellemesek a testünknek, lelkünknek és ugyanúgy biztonságosak, mint a komfortzónánk. Hányan futottunk már ilyen köröket? Spirituális könyvek, kurzusok, csoportok, meditációk, zenék, táncok, melyekről kiderült, hogy nem azt az utat kínálják, amelyre a lelkünk igazából vágyik. A lényeg, hogy csábítóan hangzanak, kellemesek, és végül elérik azt, hogy ne kelljen igazából szembe nézni önmagunkkal. Elhitetik velünk, hogy teszünk valamit, miközben igazából stagnálunk. Az egész illúzió.

De, aki igazán elszánt a fejlődés útján, abban megjelenik a megkülönböztető képesség és képes arra, hogy felismerje ezeket a csábító, kellemes, de üres tevékenységeket.

Az élet életet teremt. A növekedés elérte a maximumát az adott formában (fa), a forma eltűnik, új forma jelenik meg (halak), de a fejlődés megmarad. Ez a transzformáció azt mutatja meg, hogy nem ragaszkodunk a fejlődés régi formáihoz és készen állunk továbbmenni, akkor is, ha a korábbi identitásunkat (a fa) elvesztettük. A régi önmagunk elengedésével, meg kell halnia annak, amik voltunk, hogy az új minőségünk megszülethessen. Akkor dől ki a fa, amikor nem fejleszthető tovább ebben a formában. A Vízöntő-korszak fő motívuma is ez: a régi struktúrák lebomlása, szabadság, szabad áramlás, technológia magas szintű fejlődése, új utak keresése, közösségi összefogás, magasabb szintű tudatosság.

És mi születik meg a kidőlt fa helyén? A vízben élet születik. Ahogy a mese elején, csak patak és tenger volt, most már élet van a vizekben. Halak. Nem egyénileg fejlődsz tovább, hanem összekapcsolódva másokkal a közös térben. A Halak a Vízöntőt megelőző korszak, tehát a halak a vízben mutatja, hogy egy átmeneti állapotban vagyunk. A fejlődés módja sem egyirányú, mint a fánál, hanem víz módjára, áramolva, sok irányba mutató fejlődés indul meg.

Összefoglaló

Tekinthetnék úgy erre a mesére, mint az elmúlt egy éves szellemi anyagokból szerzett tudás összefoglalása. Hálás vagyok az olvasócsoportoknak, hogy ezekkel a tudásmagokkal gazdagodhattam. Sokszor előfordult, hogy akkor, amikor olvastunk, nem mindent értettem meg, csak elraktároztam, forgattam magamban. Aztán szembejött velem ez a mese és összeállt egy kép. A mesét ismertem már egy ideje, meseterápiás foglalkozást is vezettem rá, természetesen nem a szellemi mondanivalójával összefüggésben, hanem sokkal fizikaibb értelmezésben. De higgyétek el nekem, azon a szinten is rendkívül jól működik a mese. Már akkor felismertem a mélyebb értelmét, mégis sokáig érlelődött bennem, hogy megírjam ezt az elemzést. Sok mindennek kellett bennem is megerősödnie és további tudásanyagokat is meg kellett ismernem, hogy a lehető legátfogóbb képet kaphassam meg a mese szellemi mondanivalójáról.

Kívánom nektek, hogy számotokra is olyan élvezetes AHA élmény legyen az elemzés olvasása, mint nekem a megírása.

Szeretnélek bíztatni is titeket, hogy bármilyen szellemi munkát is végezzetek, bármilyen aprónak is tűnik a világegyetem rendszerében, tartsatok ki, mert igenis számít. Higgyetek abban, hogy a szellemi munka közelebb visz valódi önmagunkhoz, a világ és a világegyetem mélyebb megértéséhez, megismeréséhez. Ha a mesei hasonlattal szeretnék élni, mi vagyunk a patak, amely fut a tenger felé, de vajon az a patak élettel teli, vagy nem?

És ha már egy Omraam Mikhael Aivanhov idézettel indítottam az elemzést, ezzel is szeretném zárni:

„Az élet a víz, amely táplál és felélénkít, és ha a magaslatok felé irányítják, hogy az önökben ez idáig sorvadozó és szendergő lényeket táplálja, akkor e lények felébrednek majd és újra munkához látnak. Az eszközeik segítségével pedig a világegyetemről és a lelki életről tanítják majd önöket.”