A hófehér kavics

svájci népmese ~ spirituális mesefejtés

írta: Tabáni Erzsébet, Erzsó * 2024. 05. 22.

A mese:

Volt egyszer egy pásztorfiú, aki nap mint nap kecskéket és juhokat őrzött a hegyen. Közben úgy dalolt, mint a madár, és énekét az egész völgyben hallották.

Egy napon megszomjazott, és sokáig kutatott a legelőn víz után, míg végül egy magas fenyőfa tövében talált egy kis tavat. Lehajolt és mohón kortyolni kezdte a vizet. Miközben a tavacska fölé hajolt, meglátta a víztükörben, hogy egy madárfészek van a fenyőfán. Nem volt rest, egy mókus gyorsaságával kúszott föl a fára, s kutatta, kereste az ágakon azt a fészket, amelyet a vízben látott, de nyomát sem találta. Így hát dolgavégezetlenül újra leereszkedett a földre.

Amikor leért, megint belenézett a vízbe, és megint egészen világosan látta a madárfészket. Egy pillanat alatt újra fönntermett a fán, de most sem találta a fészket. Harmadszor és
negyedszer is ugyanígy járt. Végül eszébe jutott, hogy megszámolja a vízben, hány ág van a fészekig. Ahogy gondolta, úgy is tett. Fölmászott megint, és közben számolta az ágakat.
Mikor aztán elérte a megfelelő ágat, kinyújtotta a kezét a fészek felé, és egyszerre csak egy fehér kavicsot tartott a kezében, aztán meglátta a fészket is. Ott volt az ág végén, nem is
értette, miért nem vette észre eddig. A fehér kavics nagyon megtetszett neki, így hát zsebre vágta, és lemászott a fáról.

Este, miközben hazafelé terelte a kecskéit és juhait, szokása szerint szívből, teli torokból énekelt. De mi történt? Mikor beért a faluba, az emberek szemüket-szájukat eltátották, mert
igaz, hogy hallották a pásztorfiú énekét, de a fiút magát senki sem látta. Mikor aztán odaért a szülei háza elé, kiszaladt az apja, és azt kiabálta:
– Az istenért, mit csináltál, te fiú? Gyere be a szobába!

Apja, anyja nem tudták ijedtükben, mit tegyenek. A fiú meg nem tudta, hogy láthatatlan, míg csak az apja meg nem mondta neki.
– Csak nem valami boszorkányszombaton voltál? – kérdezte az apja.
– Nem én! – mondta a fiú, és beszámolt nekik a madárfészekről.
– Add elő gyorsan azt a kavicsot! – kiabált rá az apja meg az anyja.

Erre a fiú az apja kezébe adta a kavicsot, de mi történt?
– Uram, Jézus, papa, hová lettél? – kiáltották egyszerre a fiú és az anyja. Most ugyanis a fiú újra látható volt, helyette viszont az apja vált láthatatlanná.

Az apa úgy érezte, mintha egy békát tartana a kezében, így hát gyorsan ledobta az asztalra a kavicsot. De mi történt? Akkor meg az asztalt nem látták. Erre felugrott az apa, kitapogatta az asztalt, és szerencsére megtalálta a kavicsot. Szélsebesen kiugrott vele az ajtón, és bedobta a kútba. Hanem aztán lett erre odalent nagy villámlás és dörgés, mintha ég és föld össze akarna dőlni!

Mit adsz nekem, ha újra felhozom azt a kavicsot?[1]

Mit jelenthet ez?

A hófehér kavics c. svájci meséből talán meg is tudhatjuk, hogy ez valóban így van.

Ezek a gondolatok jutottak eszembe:

– A fészekből, fentről indul el a fehér kavics és egy kútban, a mélységben köt ki.

– A víz látja azt is, ami az ember számára láthatatlan, talán ezt jelenti a kozmikus látás.

– A fehér kavics olyan, mint egy kulcs, ami kinyitja egy másik létezési forma kapuját.

– A materiális dolgok csak az ember szeme számára tűnnek el a kavics által, mint a fiú, az apja, vagy az asztal. De, ami nem materiális, mint a fiú hangja, az érzékelhető, hallható. Vajon mi emberek valóban az igazságot látjuk? Valóban látjuk a másikat, aki igazán ő?

– Érdekes az is, hogy az állatokat, láthatatlanul is haza tudta terelni a fiú, tehát az állatok érzékelték a fiút, ők is másképp látnak, mint mi, emberek.

– A kavics végül a kútba kerül – ha nagyon magunkba akarunk látni, akkor mélyre kell merülni önmagunkba és ott bizony sok minden felszínre törhet. Ilyen az önismereti munka, olykor úgy érezhetjük, hogy a világunk össze akar dőlni, viharok tombolnak bennünk.

– Igazából, ha jobban belegondolok, spirituális mese ez. Amikor a spiritualitás útjára lépünk, akkor az elején még sok mindent nem látunk. A kis komfortzónánkban (fészekben) élünk, aztán valami kimozdít onnan, valami kíváncsiság, hogy talán több is van bennünk és ebben a világban, ahol élünk, de még mindig csak vakon tapogatózunk. Aztán ott a környezetünk, akik között élünk, de nem nagyon értenek meg minket, hallják, amit mondunk, de nem értik, mintha a megértéshez valami plusz is kellene. Majd jönnek az igazi felismerések, a kút. Ott megláthatjuk önmagunkat, a sötétben, a mélyben, a viharok közepette.

– Talán a fehér kavics, a mi hitünk. Talán ez az a plusz, ami szükséges az igaz látáshoz. Az Istenbe vetett hit, ami olyan szilárd, mint egy kő és tiszta, mint a fehér hó (hófehér kavics), amely a legnagyobb mélységek, viharok közepette is velünk van.

Mert ez az igaz hit, hinni valamiben, amit a szemünkkel nem érzékelünk.

És végül eszembe jutott hitetlen Tamás története, ami János evangéliumában szerepel. Amikor Jézus feltámad és a többi apostol, akik látták már őt, mesélik Tamásnak, de ő nem hiszi el.

„Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit ikernek hívtak, éppen nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: „Láttuk az Urat.” Ő azonban ezt mondta nekik: „Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.” Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: „Békesség nektek!” Azután így szólt Tamáshoz: „Nyújtsd ide ujjadat, és nézd meg a kezemet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő. Tamás pedig így felelt: „Én Uram, és én Istenem!” Jézus így szólt hozzá: „Mivel látsz engem, hiszel, boldogok, akik nem látnak és hisznek.”

Jézus úgy lép be az ajtón, hogy ezt mondja: „Békesség nektek!” Mert tudja, hogy erre van a legnagyobb szüksége minden tanítványnak a bizonytalanságban. Hiszen félnek, mert vezető nélkül maradtak, egyedül vannak és bizonytalanná vált a jövőjük. De Jézus átlép a bezárt ajtókon és szeretettel fordul ahhoz, aki vágyik látni őt és így lesz a hitetlenből hívő. Mert Jézus azt szeretné, hogy Tamás higgyen, hiszen ez volt az egész élete szolgálata, hogy hitet ébresszen az emberekben.

[1] A mese forrása: Az óriás lelke – svájci népmesék; Európa Könyvkiadó, 1986.

[2] Szeklitova Larisza és Sztrelnikova Ludmila: Föld – a gondolkodó bolygó; Magánkiadás, 2024